Berényi Sebestyén:
-a félreértések elkerülése végett
Horthyt egyesek – teljesen tévesen – az 1938-1941 között megvalósított
területi revíziók (terület visszaszerzések) „atyjának” tekintik, és ezért
érdemtelenül tisztelet övezi egyes nemzeti körökben. A Horthyt kritika nélkül
ünneplők a területi revíziókból általában mást nem ismernek, mindössze annyit,
hogy a kormányzó – szokásos fehér lován – bevonult Kassára, Kolozsvárra és a
Délvidékre. Sajnálatos módon ezekért a látványos bevonulásokért is csak
annyit tett a „főméltóságú kormányzó úr”, mint az 1919. november 16-i budapesti
bevonulásért: semmit.
Ismeretes, hogy az 1920-as trianoni békediktátum után Magyarország egyik
legfőbb célkitűzése az elszakított területek visszaszerzése volt. Azonban míg a
környező országok, a kisantant államai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia)
korlátlan mértékben fejleszthették és erősíthették hadseregüket, ráadásul
Magyarország ellen véd- és dacszövetséget is alkothattak, addig Magyarország
fegyverkezését a békediktátumban teljesen lehetetlenné tették, még a
sorkatonaság intézményét sem engedélyezték és egy mindössze 35 ezer fős
honvédség felállítására adtak lehetőséget az antant részéről. A fegyverkezési
korlátozásunk hivatalosan csak a bledi egyezménnyel ért véget 1938-ban, addigra
pedig a környező országok két évtizedes, gyakorlatilag behozhatatlan előnyt
szereztek a fegyveres erők terén. Mindhárom ellenlábas ország hadserege
egyenként is összehasonlíthatatlanul erősebb volt a Magyar Honvédségnél, és ezt
mi semmiféle Győri Programmal nem tudtuk már behozni. Egyszerű volt tehát a
képlet: a szomszédok önmaguktól nem mondtak le egyetlen talpalatnyi földről sem,
Magyarországnak pedig erővel – vagyis fegyveres úton – abszolút nem volt esélye
bármit is visszavenni. Ebből a területi revíziók szempontjából kilátástalan
helyzetből jelentett kiutat, egyfajta reménysugarat a Harmadik Birodalom
felemelkedése. Más nagyhatalomtól ugyanis hiába várhattuk volna az igazságtalan
határok felülvizsgálását. Németországot is komoly – bár a magyarnál jóval kisebb
– területrablás érte a Versailles-i békeszerződésben. Németország elveszített
70.600 km2 területet, területének más részeit pedig átmenetileg megszállták,
demilitarizálták, illetve elvágták Németországtól (Kelet-Poroszország és Danzig
kérdése). Európa felemelkedő nagyhatalmának tehát a legfőbb külpolitikai
célkitűzése a Versailles-i béke felülvizsgálata volt. És itt reménykedhetett
Magyarország is, hogy mint régi I. világháborús harcostársak, segítenek nekünk
revízió alá venni Trianont. A németek persze nem a két szép szemünkért
segítettek volna, őket természetesen saját külpolitikai érdekeik vezérelték.
Magyarország legnagyobb lehetőségének a Csehszlovákiával szembeni területi
revízió látszott, hiszen ez az ország nagyon szúrta Hitlerék szemét: az ott élő
3,5 millió szudétanémetet feltétlenül a birodalomban szerették volna tudni és
egyébként is „Európa féregnyúlványának” nevezték ezt a művileg létrehozott
mesterséges államot.
Történt, hogy 1938 szeptemberében Németország és Olaszország elérte, hogy
Münchenben – az angolok és a franciák részvételével – nagyhatalmi egyeztető
tárgyalások kezdődhettek Csehszlovákia kérdésében. Itt Chamberlain és Daladier
elismerték a német területi igényeket Csehszlovákiával szemben, míg a
csehszlovák-magyar vita rendezését rábízták a német és olasz félre. A nagyhangú,
szájhős módjára revizionista Horthyék a Csehszlovákia elleni német akció idején
olyan ajánlatot kaptak a németektől, amilyenről a megelőző két évtized során
csak álmodozhattak a magyarok: amennyiben a Magyar Honvédség tüntetőleg felvonul
a csehszlovák határt képező Duna vonalára a német akcióval egy időben, az
osztozkodáskor Magyarország visszakapja az egész Felvidéket
Kárpátaljával együtt. Erre a visszautasíthatatlan ajánlatra Horthy és köre nemet
mondott, mert tartottak a nyugati hatalmak rosszallásától. És itt lehet tetten
érni a tipikus Horthy-féle gondolkodásmódot: míg a nyugati hatalmak
1918-1920-ban úgy bántak el Magyarországgal, ahogy azt nem szégyellték, Horthy
ugyanezeknek a hatalmaknak az esetleges rossz véleményét figyelembe véve nem
tette meg a kellő passzív csapatmozgásokat annak ellenére, hogy a terület
visszacsatolásokat az ország egész közvéleménye várva-várta. Horthyra egyébként
is jellemző volt az „angolszász” hatalmakkal (és a zsidósággal) kapcsolatos erős
rokonszenve még akkor is, ha ez ellene ment a magyarság érdekeinek. Arról pedig
regényeket írtak a korabeli jobboldali publicisták (pl. Milotay István), hogy a
kormányzó és köre mennyire lenézte Hitlert, pusztán annak „parvenü” származása
miatt. Az 1938 októberében lezajlott csehszlovák-magyar kétoldalú
határtárgyalások pedig semmiféle kompromisszumot nem hoztak (gyakorlatilag a
szlovákok önként visszatértek volna a magyar fennhatóság alá – szerk.),
ezért Hitler és Mussolini (az angolok és a franciák előzetesen bejelentett,
müncheni érdektelensége miatt) döntőbíráskodhatott a két ország területi
vitájában. Az 1938. november 2-i I. bécsi döntéssel Magyarország a Felvidék és
Kárpátalja keskeny, déli sávját kapta meg egyetlen kardcsapás nélkül, amelynek
lakossága mintegy 86%-ban magyar volt. És ekkor jött Horthy kedvenc politikusa,
a nagy dzsemborizó cserkészvezér, a félhülye Teleki Pál (utóbbi megállapításunk
alátámasztására elég csak rápillantani az arcképére). Etnikai térképeket kezdett
el lobogtatni a németek orra előtt, hogy Magyarországnak még további területek
jártak volna etnikai alapon (pl. a Zobor-vidék Nyitra térségében). Mire a
németek leállították ezt a szánalmas alakot, és teljes joggal megjegyezték: „A
magyarok úgy akarnak részt venni a lakomán, hogy előtte nem vették ki a részüket
a főzésben”. Mindennek ellenére Horthy saját győzelme ünnepeként vonult be fehér
lován Kassára…
Ismét csak nem Horthyn múlott, hogy Magyarország kis híján nem szerezte
vissza Kárpátalját 1939 márciusában. Miközben ugyanis a németek
teljesen felszámolták Csehszlovákiát, csak egy maroknyi magyarnak, a bátor
önkéntesekből álló Rongyos Gárdának jutott eszébe, hogy itt az alkalom újabb
jelentős terület visszaszerzésére (csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy
Kárpátaljának mindössze 13%-a volt magyar nemzetiségű, ellenben
visszaszerzésével létrejött a rég áhított lengyel-magyar közös határ). Különös
módon a nagy revizionista Horthynak Kárpátalja visszaszerzése eszébe sem jutott,
ugyanis neki fontosabbak voltak a nyugati hatalmak kényes gondolatai. Miután
azonban a rongyosok gyakorlatilag megtisztították a terepet az ellenállóktól,
végül kelletlenül mégis kiadta a parancsot a kárpátaljai bevonulásra. Amennyiben
nem ezt tette volna, a magyar nép vasvillával hányta volna ki az országból a
főméltóságú lovas tengernagyot (csak jeleznénk, micsoda komédia az utóbbi három
szó).
A sikeres területi revíziók legnagyobb területet érintő szakasza
Észak-Erdély visszaszerzése volt. Ismeretes, hogy Trianonban
csak Románia nagyobb darabot kapott Magyarországból (103.000 km2), mint amennyi
összesen a trianoni Magyarország lett (93.000 km2). Németország a Romániával
szembeni területi igényeinket kezdetben egyáltalán nem támogatta, mert Románia
neki fontos nyersanyag beszerző forrása volt (Ploiesti környéki kőolajmezők).
Azonban 1940 nyarán a két szomszédos ország között olyannyira kiéleződött a
feszültség, hogy Németország és Olaszország (München szellemében) tárgyalóasztal
mellé ültette Romániát és Magyarországot. A Turnu Severinben lefolytatott
tárgyalások semmiféle kézzelfogható eredményt nem hoztak (hasonlóképpen a
korábbi komáromi eseményekhez), így ismét döntőbíráskodásra került a sor
Németország és Olaszország részéről. Erdélyt és a Partiumot kettéosztva
Magyarországnak juttatták Észak-Erdélyt a Székelyfölddel és a Partium északi
részét (43.000 km2, 51% magyar etnikumú lakosság), míg a nagyobb rész,
Dél-Erdély, Dél-Partium és a Temesi Bánság keleti része a Román Királyság része
maradt. Horthy tehát ismét puskalövés nélkül, a németek jóvoltából jutott
jelentős területekhez. Hozzátesszük nyomban, hogy amennyiben a döntőbíráskodás
előtt a határokra felvonult magyar és román hadsereg között összecsapásra került
volna sor, ott minden bizonnyal mi húztuk volna a rövidebbet (bár voltak már
csodák a magyar hadtörténelemben). Mindenesetre Horthy ismét saját dicsőségét
növelve vonulhatott be fehér lován – ezúttal Kolozsvárra. Észak-Erdély
magyarlakta településein természetesen népünnepély és virágeső várta a bevonuló
magyar csapatokat. Rövid idő elteltével aztán – miután a judeofeudális
Horthy-rezsim berendezkedett a visszacsatolt területeken – arcára fagyott a
mosoly az ottani magyaroknak. Meg kellett ugyanis ismerkedniük a nagyképű,
lekezelő, úrhatnám Horthy-féle közigazgatással, akik ott is csak a „büdös
paraszt, büdös proli, büdös baka” hármasságában tudtak gondolkodni és csípőből
lekezelték az erdélyi magyar embereket is. Hogy az ottani magyarok nem ezt
várták, azt jól alátámasztja Wass Albert erdélyi magyar író több regénye is,
ezek közül a leginkább a „Jönnek!” című kisregényt ajánlanánk (itt meg kell
jegyeznünk, hogy sok mindenben nem értünk egyet Wass Albert nézeteivel, de ebben
az esetben kivételesen egyezik a véleményünk az ő tapasztalataival).
1940 telére Horthyék kezdtek rájönni, hogy – előzetes elképzeléseikkel
ellentétben – végletesen elkötelezték magukat a Harmadik Birodalom mellett,
hiszen az addig visszaszerzett területeket gyakorlatilag mind az ő tenyerükből
kapták. Megszületett tehát a nagy ötlet: örökbarátsági szerződést kötni az
ellenséges (és területrabló) Jugoszláviával! A szerződés meg is köttetett, így
Horthyék néhány hónapig elmondhatták magukról, hogy a Magyarországot körülvevő
német érdekeltségű gyűrűn sikerült rést nyitni és ezzel kedvében járni az
angolszász hatalmaknak. Egyszerű volt tehát a Horthy-féle hintapolitikás
külpolitikai képlet: aki segít (Németország), azt hülyének nézni, aki pedig
addig csak rosszat okozott (Anglia), annak pedig a kegyeit keresni. Nyilván az
örökbarátsági szerződéssel Horthy önként le is mondott a Jugoszláviához csatolt
területekről (tipikus revízió-centrikus külpolitika…) Aztán jött a balkáni német
támadás, amelynek során Magyarország előbb engedte területén keresztül a német
csapatok átvonulását, azonban annak ellenére sem csatlakozott a Jugoszlávia
elleni támadáshoz, hogy a németek ennek fejében ideígérték egész Horvátországot,
míg a többi magyarlakta vagy vegyes etnikumú területek kérdését később kívánták
rendezni (pl. a Délvidéken a német etnikumra támaszkodva
felmerült egy Hermann Göringről elnevezendő államalakulat is). Horthyék –
csakúgy, mint a csehszlovákiai német felajánlás idején – ebbe sem mentek bele.
Túl kockázatos volt… És különben is, mit szóltak volna az angolszászok? Meg hát
az örökbarátsági szerződés, ugye. Egy nagy vicc az egész. Ilyen kétszínű, sunyi
és gyáva politikát magyar ember sohasem képviselt történelmünk során. Aztán
amikor néhány nap múlva, amikor Horvátország függetlenségi nyilatkozatával
jogilag is megszűnt létezni Jugoszlávia, Horthyék – dögevő módjára – megtámadták
a már megvert Jugoszláviát és bevonultak a Délvidékre. Az osztozkodás után aztán
megtarthatták Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muravidéket (összességében 37%
magyar lakossággal, amely ezen az etnikailag rendkívül kevert területen relatív
többséget jelentett).
Megtörtént tehát a terület revízió 4. lépése, így a Trianonban elveszített
területek mintegy 40%-át, 79.000 km2-t szerzett vissza Magyarország a németek
jóvoltából. Amint láttuk, Horthynak az egészhez gyakorlatilag semmi köze
nem volt – a fehér lovas bevonulásokat leszámítva.Az igazi árulás pedig
majd csak ezután következik, amikor az ellenséggel, a szovjetekkel kezd el
tárgyalni a fegyverszünetről és a kiugrásról. Itt emlékeztetnénk
mindenkit, hogy az igazi magyarok mit tettek 1552-ben, Eger várának védelme
idején azokkal, akik az ellenséggel tárgyalgattak… A megadás és a gyáva
átállás meghiúsulása után pedig a hungaristáknak már a magyarok becsületéért
kellett harcolnia Budapesten és a Dunántúlon. Aztán persze az ország
pusztulását könnyű volt az ő nyakukba varrni, miközben Horthy az emigrációban
már az emlékiratait írogathatta. A későbbiekben,
amikor Magyarország belesodródott a II. világháborúba, Horthyék tovább
folytatták kétkulacsos politikájukat: nem csoda, hogy a németeknél elszakadt a
cérna 1944 tavaszán és megszállták az országot.
Fenti dicső tettei miatt Horthynak nem is kellett háborús bűnösként
„népbíróság” elé állnia és egy zsidó bankárcsalád, a Chorin család
kegyelem-életjáradékán tengethette tovább szánalmas életét Portugáliában.
Gratulálunk!
Berényi Sebestyén Kapcsolódó írás: 1919. november 16. – avagy a „nagy” budapesti bevonulás
/Forrás: Jövőnk.info 2009. november 27./
